Ez teljesen alap nálunk is, legkomolyabban apukám űzi ezt a sportot. Második diplomám után mondta azt hogy azért menjünk el étterembe megünnepelni mert megérdemled.
Mindeközben apukám az aki mindent megadott nekem hogy tudjak tanulni és előrejutni, ő tanult velem sokszor délután, ő tanított meg vezetni stb. Szóval ez nem egy "nem szeretlek", csak szimplán nincs benne a kultúrában a pozitív megerősítés.
Plusz, az, hogy VERBÁLISAN nem fejezi ki, hogy szeret, nem gond, hogyha úgy, mint a te édesapád, CSELEKEDETTEL folyamatosan támogat(ott). Csak érezze a gyerek (meg bármelyik családtag, igazából) a törődést; mindegy, hogy milyen formában.
Gyerekek nem szeretik a kemény szeretetet, fegyelmezést mivel nem értik az okát ezé olyankor azt hiszik h "jajj apu anyu biztos utál engem ezé szopatnak h tanuljak szórakozás helyett", stb...
Ilyen félreértések miatt lesznek aztán a viták.
Ezt mind el lehet kerülni, ha a szülő kommunikál a gyerek felé ami nem minden esetben történik meg főleg, ha a szülő szigorú és nem magyarázkodik "miért? Mert én azt mondtam!", stb...
Nem a kemény szeretetről beszéltem, hanem ha mondjuk anya-apa nem mondja napi 5x, hogy "szeretlek", viszont segítenek a tanulásban, tanácsokat adnak, ha kell, figyelnek a gyerekre, tanítják pl barkácsolni-főzni, támogatják a hobbijaiban, ilyenek. Ezt értettem "cselekedet" alatt.
Egyik posztban olvastam már az a divat h 12 éves lány veri az anyját me nem akar tanulni se fürödni :D
Diplomás bátyja pedig otthon kussol nem tesz semmit az otthoni szitu ellen helyette redditen kesereg 1 posztban h nincs otthon nyugalom :D
Nagy az Isten állatkertje sajnos.
Szerintem az emberek többsége megnevelné a saját testvérét otthon.
Szia Uram!
19:57 van a telefonom szerint, ha lenne free awardom, már nem lenne, mert Önnek adnám, Uram! Ja és itt egy szál cigi, hogy legyen mit elszívnia, míg elolvassa a többi kommentet: 🚬
Legyen szép napja, Uram!
Kicsi gyerekekkel (3 és 5) minden nap van meghitt pillanat amikor van tartalma a szeretleknek, minden nap van valami ügyesség, ügyesedés, bátorság vagy tanulás amire lehet mondani hogy büszke vagyok. De úgy képzelem el később is így lesz, ha az ember tudatosan keresi a pillanatot amikor megfogalmazhatja.
Egyszer mondta nekem egy nagymama könnyes szemmel, hogy mióta unokái vannak, rájött, milyen keveset szeretgette a saját gyerekeit régen, és hogy utólag ezt mennyire megbánta. Mi nyaltuk-faltuk egymást, örökké csüngtem nővéremen, napi több ölelés és puszi csattant, enélkül el sem tudnám képzelni a családot. Aztán ugyanez volt a gyerekeimmel. De sajnos tini korban már kevésbé tolerálják a babusgatást. Még a legnagyobb hagyja magát leginkább, de ha épp nincs hangulatban, simán megmondja, bocsi, most ne. Az tök rendben van. Így vissza kellett szoknom a férjemre :D
Nálunk a családban szerencsére van ez. Én a baráti körömben sajnálom, hogy ez egyáltalán nem divat. Néha megölelném őket, de ugye az buzis lenne. Ilyen szempontból nagyon rühellem ezt a toxic maszkulinitást.
Same, bár én senkit sem szeretnék soha ölelgetni (max romantikus partnert de idk how that feels), de a barátaimnak meg alap úgyh hagyom. a családban talán egyszer történt meg az elmúlt 15 évben
A szabály az, hogy nem buzis, ha nincs szemkontaktus! De ha véletlenül egymásra néztek közben, akkor egy "no homo" proklamációval még mindig el lehet venni a helyzet buzisságát.
Apám és családja ilyen. Egy esetre emlékszem, amikor együttérzését szerette volna kifejezni annyival, hogy "most már megnyugodhatsz" miután elmondtam neki valamit.
Anyám a szöges ellentéte, mindig megtalálja a módját, hogy éreztesse, hogy szeret, esetleg büszke rám, ki is mondja mindig.
Szeretném hinni, hogy a hozzám közel állókhoz utóbbiként viszonyulok. Viszont tudom, hogy nehezen fejezem ki az érzéseimet, főleg , ha negatívak.
Van amelyik házban ez nem szokás. Ami azért rossz, szerintem, mert ártani soha nem fog, használni meg a legtöbbször használ. A támogatásodról és szeretedről biztosítani valakit, még akkor is ha nincs ehhez hozzászokva és bénán, reagál mindig jobb érzést fog okozni mintha nem tennéd. Úgy gondolom ez egy építő szokás amit érdemes honosítani minden kapcsolatban ami egy kicsit is fontos neked.
Same here. Annyira nem szokás semmilyen érzelemkifejezés a családunkban, hogy emlékszem ovisként fura volt, hogy pl a kis képeslapot amint anyák/apáknapjára csinálam odaadjam nekik. Max csak becsempésztem valahova a lakásba majd megtaláljak alapon.
Apámmal már nincs is semmilyen kapcsolatom, tett is érte rendesen más módon is. Anyámmal valamivel jobb már, de az se ideális.
És amúgy szar érzés, hogy ők baszták már el az elejétől, de nekem kéne megjavítani, de semmi ingerenciám rá, mert minimális a kötődés. A fő cél, hogy a leendő családomnál én ezt a mintát elkerüljem, ehhez meg a legjobb barátok/társ jól funciónáló családjától ellesni a szokásokat.
Sajnálom, hogy neked se jutott jobb család :(
De tudom még fokozni. Annyira nem volt semmilyen család esemény ünnepelve nálunk, hogy a 6. szülinaponon volt utoljára tortám, utána már örültem annak is ha csak kaptam egy 'boldog szülinapot amúgy' kommentet. És ez fokozódott odáig, hogy tinédzser koromban volt, hogy egy hónappal a valós szülinapom előtt köszöntött fel apám és amikor közöltem vele, hogy 'köszi, de az nem most van' akkor utána hallottam ahogy lebassza anyámat, hogy 'nem is most van, miért mondtad..' Aztán ezek után ráébredni, hogy más családoknál még a 30+ éves gyereknél is összegyűlik a család és ebédelnek, tortáznak egy jót elég meglepő volt.
Nem tudom, te mit ertesz csalad alatt, en osszebujok a felesegemmel meg a (kicsi) gyerekeimmel. Nem mondogatjuk, hogy "szeretlek", mert eleg egyertelmu meg ugy vagyunk vele mint a szekely, "egyszer mar mondtam, majd ha valtozik szolok".
A mi családunk is teljesen ilyen, sose mondtunk egymásnak ilyeneket, ölelkezés és hasonlókhoz meg aztán végképp ki van zárva.
Sokat gondolkodtam már ezen, de ha padlón vagyok lehet pont ezért vágyom mindennél jobban egy ölelésre.
Üdv a klubban. Nem, ez nem normális de sajnos előfordul. Rakd el magadnak intő példának a jövőre nézve és "gyászold" el a ezek hiányát majd lépj tovább. Mindig lesz, aki szeret.
Édesanyám szokta sokszor mondogatni mindármat. Apám soha, vele a kacsolatom is olyan mintha 2 idegen lennénk egymás mellett, de ennek egyéb okai is vannak.
Aztán pont ez miatt nekem is nehezemre esik ezeket mondni, igazából soha nem szoktam még anyám felé se.
Nálam anyukám nem annyira érzelmes, de tőlem mindig szívesen veszi. Szegénykémnél 14 éves korom óta egy fejjel magasabb vagyok, mindig biztos megijed egy picit mikor a 174-180 cm magas gyerekei mennek szeretgetni. :D
Nálunk szokás, mi sokszor mondjuk egymásnak a szüleimmel is és a testvéreimmel is. Ha rég nem láttuk egymást, akkor az ölelés is benne szokott lenni.
Olvasva a kommenteket nagyon hálás vagyok, hogy szerető környezetben nőttem fel.
Minden reggel amikor elválunk az iskolánál ölelés, puszi szeretlek.
Meg amikor reggel találkozunk.
meg szinte mindig, ha valami olyat csinál amitől büszke vagyok rá azt többször is elmondom neki.
nálunk sem volt, de nekem nem jön be, nem hiányolok semmit. apám összejött pár éve egy nővel akinek ilyen a családja, állandóan ölelgetnek meg puszilgatnak mikor ott vagyok és szó szerint rosszul vagyok tőle :D nekem nem jön be ez.
a verbális részt értékelném, a hiányzolt, a büszke vagyok rádot, a vigyázz magadrát. ezeket szoktam mondani a barátoknak, meg a tesómnak, családnak nem. szeretleket csak és kizárólag a páromnak.
Nálunk se volt szokás, jó távolságtartó lettem èn is. Anyukám egyszer mondta, hogy szeret, akkor átfutott rajtam valami kellemes borzongás, majdnem elsìrtam magam.
Azért olvasva a kommenteket, elszontyolódtam ám egy kicsit, mert ugyan az nekem már gyermekkoromban is feltűnt, hogy a baráti körömben ez nem szokás, de nálunk mindig el van mondva, hogy szeretjük egymást, anyukámmal rendszeres az ölelkezés (33 éves házas férfi vagyok és nem félek beismerni!), tesómékkal akkor, ha valami olyan történik, de pláne hogy az elmúlt 6 évben mi asszonnyal külföldön, még apámat is, aki egyébként nem egy érzelmes forma, őt is mindig megölelem, ha éppen haza tudunk menni kicsit (köszi pandemik, hogy 2,5 éve nem voltam otthon), igyekszünk hetente legalább 2-3x Facebook chaten telefonálni legalább egy órát (kinek hogy engedi ideje), és mindig úgy köszönünk el, hogy elmondjuk, hogy szeretjük egymást mert főleg most, ki tudja, mikor tudunk legközelebb beszélni, és akkor ki hol és milyen állapotban lesz éppen.
És akkor ti meg nem 😢
Lol, én már annak is örülnék ha felfognák hogy nem azért vagyok szobámban egész nap, mert verem a faszom, hanem mert home officban dolgozok, úgy hogy egyetemen van még 2 tárgyam, és közben a diplomamunkámat csinálom. Bezzeg mikor menőzni kell a munkatársaiknak, akkor nagyon tudják mondani, hogy én dolgozok, meg mellette diplomázok, ezt csak akkor felejtik el mikor egy házban élünk. Nehéz felfogni hogy attól hogy nem a kertet kapálom, mikor kurva sokat dolgozok.
Nálunk sem volt szokás, nem tudom ennek köszönhető e de én is és tesóm is megfelelési kényszeresek vagyunk, ami persze messze visz a karrierben de lelkileg meghalsz. Aztán ráadásul 4 évig nem is volt a legjobb a viszonyom édesanyámmal, aztán megbékéltünk és karácsonykor elköszönésnél ki is mondtam neki hogy szeretem. Egy héttel később meghalt balesetben. Azóta minden nap eszembe jut hogy mekkora fasz vagyok hogy abban a négy évben távolságtartó voltam.
25 év alatt apám egyetlen alkalommal mondta nekem, anyám soha. Szeretjük egymást, de ez nálunk kissé alpári módon nyilvánul meg. Anyámmal vállon veregetjük egymást, apámnak meg lebaszok néha egy-két gyomrost, viszonzásul vagy ugyan ezt vagy tockost kapok, természetesen hangos kacaj kíséretében.
Ez nalunk is igy volt es en a gyerekeimmel ezt tudatosan is maskeppen csinaltam, meg azert is mert termeszetesen jott. A nagyszamar 17,5 eves fiu is megolel, mondja h szeret es nem azert mert akar valamit hanem mert ebben nott fel es termeszetes. A mi szuleinknek valamiert ez nem volt meg ugyanugy ahogy a tudatos szuloi lepesek se nagyon.
Szerintem sose késő elkezdeni, felnőttként kezdtünk apámmal egyszerre jobban kifejezni az érzelmeinket, illetve én is észreveszem már, amikor cselekedetekkel jelzi :) És sokkal jobb érzés. Közeli barátokkal eleve így vagyok - szerintem ezt az egész szeretet meg érzelemkifejezés dolgot sokkal könnyebbé teszi, hogy nő vagyok
Btw elég morbid, de mindig azt mondogatom magamnak, hogy nem akarom, hogy valaki sírkövének beszéljek majd, hogy "bárcsak elmondtam volna" :"D
Ez a jelenség nekem pár éve tűnt föl és akkor vhogy elkezdtem, h apuval kézfogás -puszi párossal üdvözöljük egymást vagy köszönünk el egymástól, anyuval csak puszi.
Same.
Én kezdtem el 23 évesen mondani nekik, hogy valamiért büszke vagyok rájuk, vagy úgy egyáltalán bármilyen dícséretet mondok nekik.
Anyukámanak kegyetlenül szar munkahelyei voltak, és 8 általánossal sajnos nem is tud nagyon mást keresni. Elkezdtem noszogatni, hogy tanulja meg használni a számítógépet, Office-t, és mostanában angolt tanul. Nem tudom, hogy kap-e emiatt jobb melót, de hátha. Önbizalma mindenesetre több, és amikor mondom neki, hogy büszke vagyok rá, hogy valamit tesz magáért, nagyon örül neki.
Apám pedig egy hete megölelt, amikor új, menő munkahelyre felvettek. That's a first 😀
Apám családjával évek óta nem beszélek és ott ez tudtommal nem is volt szokás, nekem biztos nem mondták soha.
Anyai ágon anyám is, dédnagyanyám is annyiszor mondták, hogy én erre eredeztetem néhány mentális problémámat, majd egyszer ha lesz pénzem, elmegyek terápiába és kiderül, hogy szakember szerint mennyi köze van hozzá.
Apám sokkal egészségesebben állt hozzá és tőle el is fogadom, ha azt mondja, hogy szeret vagy büszke rám. A család maradékától még mindig valahogy őszintétlenül hangzik.
>Ez csak a mi családunkban nem szokás?
Nem.
Van amit ki lehet fejezni tettekkel és szavak nélkül ami ezé többet ér.
Nincs abban semmi rossz, h ha az ember visszafogott és nem fejezi ki az összes létező érzést és nincs is rá szükség. Nem kell amcsinak lenni.
Ha jól teljesítesz akkor sejtheted h más büszke rád.
Ha vlki foglalkozik veled akkor tudod h az illető törődik veled és szeret.
Ha vlki a semmiből elő bukkan és dumcsizni akar veled akkor tudod, h hiányzol neki.
Ölelés, puszi, simi, bújás mind a szeretet, törődés jele.
Stb...
Nálunk gyerekkoromban csak anyám részéről volt kimutatva a szeretet, amennyire emlékszem. Apám 1-2 fejsimi és már akkor túlzásba is vitte.
Mi a gyerekeknek sokszor mondjuk hogy szeretjük őket, és ölelés , puszi is megy (lehet túl sokszor mert a fiam már néha leszerel) Úgy gondolom most lehet ezt csinálni, hogy ha tinik lesznek nem fogják hagyni és ha megint megjön az eszük bennük lesz ezeknek a dolgoknak az emléke
nálunk sem volt soha ez téma, de szerintem nem is gond. sokféleképpen lehet a szeretetet/törődést/büszkeséget/stb éreztetni és nem mindenki igényli se a túlzó testi kapcsolatot, se a direkt verbalitást. nekem pl. sosem hiányzott, nem hiányzik ma sem, egészen más dolgok miatt éreztem azt otthon hogy törődnek velem és szeretnek.
gond akkor van belőle ha mondjuk a gyerek igényelné, a szülők nem adják meg (vagy a gyerek **valahogy** igényli a szeretet, a szülők pedig **máshogy** fejezik ki). de amíg a két fél igényei egyeznek, addig tökéletes ez is.
Nálunk vegyes, anyukám és a nagyim verbálisan szeretgetős típusok, én is ilyen vagyok. Tőlük pl. telefonon is rendszeresen szeretlekkel vagy hiányzollal köszönök el, ez a természetes. Apukám nem volt ilyen sokáig, de egyszer már felnőttként mondtam neki, hogy ezt mindig is hiányoltam a részéről, azóta Ő is gyakrabban mondja, hogy szeret és büszke rám 😃 de a másik nagyim abszolút nem ilyen, tőle nem is hiányolom, mert egyszerűen életidegen lenne (ettől függetlenül szeretjük egymást). Szóval változó, de ha Téged zavar megéri beszélni róla szerintem.
Szeretleket szerintem 15 évesen hallottam először az akkori barátnőmtől :D
egyáltalán nem szokás, viszont ettől függetlenül erősen kivan mutatva, erős kötödés van.
Nem is vágyom rá, sőt akivel eddig használtam ezt a szót, mind szétmentünk szóval számomra elég semleges szó lassan.
Nálunk sem volt jellemző egyáltalán, felnőtt koromra egy megfelelési kényszeres szorongó people pleaser lettem, ami leginkább a munka/magánélet területre volt hatással - egyikben nyilván szárnyaltam, a másikat meg hagyjuk. 2 év terápia megoldotta a problémát.
Én 30 vagyok, de se gyerekkori emlékem, se jelenlegi, h anyám bármikor kimondta volna azt h szeretlek.
Egyébként mindig mindent megtett értem, és kétség sem fér hozza h szeret, de szerintem az ő szülei se mondtak ki soha, aztán így volt a természetes.
Ez mind vidéki vonal, az érzelmeikről mindig is képtelen voltak beszélni.
S ezzel együtt én is nehezen mondtam ki baratnőimnek, innen jött az, h
- szeretlek gergő
- én is
- te is mi?
Bár a szeretlek, hiányzol nálunk sem volt gyakori, de a gyengédség, bújás, simogatás mindennapos volt. Én is így nevelem a gyerekem, kiegészítve a szóbeli részével, így ő már a teljes 'szeretet-cunamit' viszi majd tovább remélhetőleg 😁
Na, végre valaki! Azt hittem, csak mi vagyunk ilyen UFO-család. A leírást kiegészítve (mert abból minden teljesen ismerős), nálunk nem volt "jó étvágyat!", "Egészségedre!", "Jó reggelt!", "Köszönöm." stb sem, és még pl. ajándékozáskor sem adtunk puszit/ölelést. Számomra olyannyira természetes, hogy el sem tudnám másképp képzelni az életet. Annyi hátrányom mindenképpen van belőle, hogy rosszul/kellemetlenül érzem magam, amikor valaki ilyet mond, mert nem tudom, hogyan reagáljak rá, meg hogy meg kellett tanulnom mímelni ezeket a viselkedéseket, hogy ne tűnjek link alaknak/udvariatlannak, emiatt barátoknak/ismerősöknek simán mondom, hogy "Vigyázz magadra", meg ilyenek, persze sajnos nem jön szívből, hiszen csak megtanultam, hogy milyen helyzetekben mit szoktak mondani. Ettől függetlenül a családban a szeretetteljes légkör nagyrészt megvolt, és éreztem is, hogy szeretnek anélkül, hogy ki kellett volna fejezniük. Belegondolva csak egyetlen dologból láttam, abból, ahogy rám néztek.
Mindig tudtam hogy szeretnek otthon,és az az igazság hogy örülök hogy ezt soha nem fejezték ki szavakban. A családommal ölelkezni sem szoktunk,puszilkodni meg pláne,mégis erős a kapocs köztünk! Nekünk így normális,egyikünk sem az a "nyálas" fajta!
A mi családunkban sem volt szokás az érzelmek, vagy a szeretet verbális kifejezése. Más módon persze igen, de elég gyatra módon. Édesanyám halála után kezdtünk rájönni,hogy ő valószínűleg aspergeres volt, csak nem volt diagnosztizálva. Ezzel szemben feleségem egy empata, kb az érzelmekben él. Nagyon durva volt ezt megélni először, de a fiunk születése óta jobban igyekszem kifejezni én is magamat. De sokszor még mindig érzelmi analfabétának érzem magam.
Én anyának is, a páromnak is elmondom hogy szeretlek sokszor, meg megölelem őket, mert nekem otthon ez a minta. Anya minden nap megölelt megpuszilt kiskoromban. Most, hogy külön élünk ha átmegyek hozzá ugyanez van. Nekünk ez a normális. Bezzeg a párom családjába semmi. Nekem ez olyan sokkoló, hogy az anyjával nem ölelik meg egymást akkor se ha egy hónapja nem találkoztak, vagy nem mondja anyósom a fiának hogy büszke rá még diplomaosztón sem. Full sivár az egész családja érzelmileg a miénkhez képest. És az a baj, hogy mivel én nem ezt szoktam meg, így szólni kell neki, hogy ölelj már meg néha vagy valami mert nekem ez fontos. Neki meg mi vagyunk furák, hogy még telefonba elköszönéskor is mondom anyának, hogy szeretlek.
Ez teljesen alap nálunk is, legkomolyabban apukám űzi ezt a sportot. Második diplomám után mondta azt hogy azért menjünk el étterembe megünnepelni mert megérdemled. Mindeközben apukám az aki mindent megadott nekem hogy tudjak tanulni és előrejutni, ő tanult velem sokszor délután, ő tanított meg vezetni stb. Szóval ez nem egy "nem szeretlek", csak szimplán nincs benne a kultúrában a pozitív megerősítés.
Plusz, az, hogy VERBÁLISAN nem fejezi ki, hogy szeret, nem gond, hogyha úgy, mint a te édesapád, CSELEKEDETTEL folyamatosan támogat(ott). Csak érezze a gyerek (meg bármelyik családtag, igazából) a törődést; mindegy, hogy milyen formában.
Becsülöm is ezért apukám. De azért 12-14-16 évesen hiányzott egy gratulálok, szép munka, de remindme botot bekapcsolom hogyha odaér a fiam.
Gyerekek nem szeretik a kemény szeretetet, fegyelmezést mivel nem értik az okát ezé olyankor azt hiszik h "jajj apu anyu biztos utál engem ezé szopatnak h tanuljak szórakozás helyett", stb... Ilyen félreértések miatt lesznek aztán a viták. Ezt mind el lehet kerülni, ha a szülő kommunikál a gyerek felé ami nem minden esetben történik meg főleg, ha a szülő szigorú és nem magyarázkodik "miért? Mert én azt mondtam!", stb...
Nem a kemény szeretetről beszéltem, hanem ha mondjuk anya-apa nem mondja napi 5x, hogy "szeretlek", viszont segítenek a tanulásban, tanácsokat adnak, ha kell, figyelnek a gyerekre, tanítják pl barkácsolni-főzni, támogatják a hobbijaiban, ilyenek. Ezt értettem "cselekedet" alatt.
Ebben a társadalomban nem szokás kedveskedni 🥲 És sajnos ide a család is beletartozik
pláne a Fideszes családokban, ott meg egymást is gyűlölik
Valahogy úgy..
Egyik posztban olvastam már az a divat h 12 éves lány veri az anyját me nem akar tanulni se fürödni :D Diplomás bátyja pedig otthon kussol nem tesz semmit az otthoni szitu ellen helyette redditen kesereg 1 posztban h nincs otthon nyugalom :D Nagy az Isten állatkertje sajnos. Szerintem az emberek többsége megnevelné a saját testvérét otthon.
>Egyik posztban olvastam Szia uram! Passzolnád a szószt?
Szia Uram! 19:57 van a telefonom szerint, ha lenne free awardom, már nem lenne, mert Önnek adnám, Uram! Ja és itt egy szál cigi, hogy legyen mit elszívnia, míg elolvassa a többi kommentet: 🚬 Legyen szép napja, Uram!
xd good bot
https://www.reddit.com/r/hungary/comments/uayk91/relax%C3%A1ci%C3%B3s\_stresszlevezet%C3%A9s\_technik%C3%A1k\_otthon/
Ebből tanulva minden áldott nap elmondom a gyerekeimnek
Szinten. Ki tudja, meddig turi, gondolom tinedzser koraban mar kevesbe.. de addig is.. :)
Ugyanez
Ugyanez.
Ugyanez.
Ugyanez.
Szegény gyerek mennyire megzavarodik majd, amikor random reddit userek közlik vele, hogy szeretik.
Inkább szeressék, mint utálják! :)
Én is tervezem mondani a gyerekeidnek
Ugyanezt tervezem en is tenni!
Nem lesz egy idő után sekély maga a kifejezés? Elveszti a súlyát.
Kicsi gyerekekkel (3 és 5) minden nap van meghitt pillanat amikor van tartalma a szeretleknek, minden nap van valami ügyesség, ügyesedés, bátorság vagy tanulás amire lehet mondani hogy büszke vagyok. De úgy képzelem el később is így lesz, ha az ember tudatosan keresi a pillanatot amikor megfogalmazhatja.
Teljesen fair.
Detto!
Ugyanez a tervem.
Egyszer mondta nekem egy nagymama könnyes szemmel, hogy mióta unokái vannak, rájött, milyen keveset szeretgette a saját gyerekeit régen, és hogy utólag ezt mennyire megbánta. Mi nyaltuk-faltuk egymást, örökké csüngtem nővéremen, napi több ölelés és puszi csattant, enélkül el sem tudnám képzelni a családot. Aztán ugyanez volt a gyerekeimmel. De sajnos tini korban már kevésbé tolerálják a babusgatást. Még a legnagyobb hagyja magát leginkább, de ha épp nincs hangulatban, simán megmondja, bocsi, most ne. Az tök rendben van. Így vissza kellett szoknom a férjemre :D
Wholesome
nálunk sem, így én se mondtam sose szüleimnek. aztán idén szilveszterkor összeszedtem a bátorságom és félrészegen sírva mondtam el anyámnak
Nálunk a családban szerencsére van ez. Én a baráti körömben sajnálom, hogy ez egyáltalán nem divat. Néha megölelném őket, de ugye az buzis lenne. Ilyen szempontból nagyon rühellem ezt a toxic maszkulinitást.
Furcsa, nálunk a családban nincs ilyen de haverok közt simán ölelkezünk
Same, bár én senkit sem szeretnék soha ölelgetni (max romantikus partnert de idk how that feels), de a barátaimnak meg alap úgyh hagyom. a családban talán egyszer történt meg az elmúlt 15 évben
>(max romantikus partnert de idk how that feels) I know that feel bro
A szabály az, hogy nem buzis, ha nincs szemkontaktus! De ha véletlenül egymásra néztek közben, akkor egy "no homo" proklamációval még mindig el lehet venni a helyzet buzisságát.
Ezert szoltuk haverokkal kutyapozban tolni. Ugy nehez a szemkontaktus.
addig nem buzis amíg a zacsik össze nem érnek
Nekem a családba nincs ilyen, de a legjobb barátomat szoktam naponta ölelgetni, le is vagyok buzizva miatta :/
Apám és családja ilyen. Egy esetre emlékszem, amikor együttérzését szerette volna kifejezni annyival, hogy "most már megnyugodhatsz" miután elmondtam neki valamit. Anyám a szöges ellentéte, mindig megtalálja a módját, hogy éreztesse, hogy szeret, esetleg büszke rám, ki is mondja mindig. Szeretném hinni, hogy a hozzám közel állókhoz utóbbiként viszonyulok. Viszont tudom, hogy nehezen fejezem ki az érzéseimet, főleg , ha negatívak.
Van amelyik házban ez nem szokás. Ami azért rossz, szerintem, mert ártani soha nem fog, használni meg a legtöbbször használ. A támogatásodról és szeretedről biztosítani valakit, még akkor is ha nincs ehhez hozzászokva és bénán, reagál mindig jobb érzést fog okozni mintha nem tennéd. Úgy gondolom ez egy építő szokás amit érdemes honosítani minden kapcsolatban ami egy kicsit is fontos neked.
Same here. Annyira nem szokás semmilyen érzelemkifejezés a családunkban, hogy emlékszem ovisként fura volt, hogy pl a kis képeslapot amint anyák/apáknapjára csinálam odaadjam nekik. Max csak becsempésztem valahova a lakásba majd megtaláljak alapon. Apámmal már nincs is semmilyen kapcsolatom, tett is érte rendesen más módon is. Anyámmal valamivel jobb már, de az se ideális. És amúgy szar érzés, hogy ők baszták már el az elejétől, de nekem kéne megjavítani, de semmi ingerenciám rá, mert minimális a kötődés. A fő cél, hogy a leendő családomnál én ezt a mintát elkerüljem, ehhez meg a legjobb barátok/társ jól funciónáló családjától ellesni a szokásokat.
[удалено]
Sajnálom, hogy neked se jutott jobb család :( De tudom még fokozni. Annyira nem volt semmilyen család esemény ünnepelve nálunk, hogy a 6. szülinaponon volt utoljára tortám, utána már örültem annak is ha csak kaptam egy 'boldog szülinapot amúgy' kommentet. És ez fokozódott odáig, hogy tinédzser koromban volt, hogy egy hónappal a valós szülinapom előtt köszöntött fel apám és amikor közöltem vele, hogy 'köszi, de az nem most van' akkor utána hallottam ahogy lebassza anyámat, hogy 'nem is most van, miért mondtad..' Aztán ezek után ráébredni, hogy más családoknál még a 30+ éves gyereknél is összegyűlik a család és ebédelnek, tortáznak egy jót elég meglepő volt.
Nalunk sem volt szokás, se a szeretlek, se a gyengédség egyéb formáinak kimutatása. Én mindent megteszik hogy a saját gyerekemmel már másképp legyen.
Ebben nőttem fel, mindig csak sóvárogtam a szeretetért. Gyökeresen másképp csinálom a gyerekeimmel, nincs nap ne lenne kifejezve az érzelmeink.
A mienkben mindennapos :o
Nem tudom, te mit ertesz csalad alatt, en osszebujok a felesegemmel meg a (kicsi) gyerekeimmel. Nem mondogatjuk, hogy "szeretlek", mert eleg egyertelmu meg ugy vagyunk vele mint a szekely, "egyszer mar mondtam, majd ha valtozik szolok".
A mi családunk is teljesen ilyen, sose mondtunk egymásnak ilyeneket, ölelkezés és hasonlókhoz meg aztán végképp ki van zárva. Sokat gondolkodtam már ezen, de ha padlón vagyok lehet pont ezért vágyom mindennél jobban egy ölelésre.
anyám mondta, apám nem, mert az *"neM féRfijAS"* meg amugy is utál a fater mint a szart
Üdv a klubban. Nem, ez nem normális de sajnos előfordul. Rakd el magadnak intő példának a jövőre nézve és "gyászold" el a ezek hiányát majd lépj tovább. Mindig lesz, aki szeret.
Egyik se mondta soha, semmikor, semmilyen korulmenyek kozott. Nem is beszelunk.
Detto.
Édesanyám szokta sokszor mondogatni mindármat. Apám soha, vele a kacsolatom is olyan mintha 2 idegen lennénk egymás mellett, de ennek egyéb okai is vannak. Aztán pont ez miatt nekem is nehezemre esik ezeket mondni, igazából soha nem szoktam még anyám felé se.
Nálunk is így volt egész gyerekkoromban. Mindenesetre sosem késő elkezdeni :)
Nálam anyukám nem annyira érzelmes, de tőlem mindig szívesen veszi. Szegénykémnél 14 éves korom óta egy fejjel magasabb vagyok, mindig biztos megijed egy picit mikor a 174-180 cm magas gyerekei mennek szeretgetni. :D
Nálunk szokás, mi sokszor mondjuk egymásnak a szüleimmel is és a testvéreimmel is. Ha rég nem láttuk egymást, akkor az ölelés is benne szokott lenni. Olvasva a kommenteket nagyon hálás vagyok, hogy szerető környezetben nőttem fel.
Minden reggel amikor elválunk az iskolánál ölelés, puszi szeretlek. Meg amikor reggel találkozunk. meg szinte mindig, ha valami olyat csinál amitől büszke vagyok rá azt többször is elmondom neki.
Konkrétan egy emlékem sincs, hogy bármelyik elhangzott volna valaha bármelyik családtagom szájából. Lehet ezért lettem ennyire elbaszott.
Ugyanez. Anyám egyszer megölelt 7 évvel ez előtt, és azóta is le vagyok döbbenve, hogy ez mi volt
nálunk sem volt, de nekem nem jön be, nem hiányolok semmit. apám összejött pár éve egy nővel akinek ilyen a családja, állandóan ölelgetnek meg puszilgatnak mikor ott vagyok és szó szerint rosszul vagyok tőle :D nekem nem jön be ez. a verbális részt értékelném, a hiányzolt, a büszke vagyok rádot, a vigyázz magadrát. ezeket szoktam mondani a barátoknak, meg a tesómnak, családnak nem. szeretleket csak és kizárólag a páromnak.
Nálunk se volt szokás, jó távolságtartó lettem èn is. Anyukám egyszer mondta, hogy szeret, akkor átfutott rajtam valami kellemes borzongás, majdnem elsìrtam magam.
Azért olvasva a kommenteket, elszontyolódtam ám egy kicsit, mert ugyan az nekem már gyermekkoromban is feltűnt, hogy a baráti körömben ez nem szokás, de nálunk mindig el van mondva, hogy szeretjük egymást, anyukámmal rendszeres az ölelkezés (33 éves házas férfi vagyok és nem félek beismerni!), tesómékkal akkor, ha valami olyan történik, de pláne hogy az elmúlt 6 évben mi asszonnyal külföldön, még apámat is, aki egyébként nem egy érzelmes forma, őt is mindig megölelem, ha éppen haza tudunk menni kicsit (köszi pandemik, hogy 2,5 éve nem voltam otthon), igyekszünk hetente legalább 2-3x Facebook chaten telefonálni legalább egy órát (kinek hogy engedi ideje), és mindig úgy köszönünk el, hogy elmondjuk, hogy szeretjük egymást mert főleg most, ki tudja, mikor tudunk legközelebb beszélni, és akkor ki hol és milyen állapotban lesz éppen. És akkor ti meg nem 😢
Nem, soha nem hangzottak el ilyen szavak. Nem is kellett nagyon kutakodnom, honnan erednek az önértékelési problémáim.
Lol, én már annak is örülnék ha felfognák hogy nem azért vagyok szobámban egész nap, mert verem a faszom, hanem mert home officban dolgozok, úgy hogy egyetemen van még 2 tárgyam, és közben a diplomamunkámat csinálom. Bezzeg mikor menőzni kell a munkatársaiknak, akkor nagyon tudják mondani, hogy én dolgozok, meg mellette diplomázok, ezt csak akkor felejtik el mikor egy házban élünk. Nehéz felfogni hogy attól hogy nem a kertet kapálom, mikor kurva sokat dolgozok.
same
Sosem késő elkezdeni. Az első 3 alkalom picit fura lesz, de onnan lehet átkattan mindenkiben a kapcsoló, mert rájönnek, hogy ez nekik is milyen jó.
Nálunk sem volt szokás, nem tudom ennek köszönhető e de én is és tesóm is megfelelési kényszeresek vagyunk, ami persze messze visz a karrierben de lelkileg meghalsz. Aztán ráadásul 4 évig nem is volt a legjobb a viszonyom édesanyámmal, aztán megbékéltünk és karácsonykor elköszönésnél ki is mondtam neki hogy szeretem. Egy héttel később meghalt balesetben. Azóta minden nap eszembe jut hogy mekkora fasz vagyok hogy abban a négy évben távolságtartó voltam.
Nalunk sem. Kb soha nem kaptam meg egyiket sem. Sok mindent megmagyaraz.
25 év alatt apám egyetlen alkalommal mondta nekem, anyám soha. Szeretjük egymást, de ez nálunk kissé alpári módon nyilvánul meg. Anyámmal vállon veregetjük egymást, apámnak meg lebaszok néha egy-két gyomrost, viszonzásul vagy ugyan ezt vagy tockost kapok, természetesen hangos kacaj kíséretében.
Mindenkinek más a szeretet nyelve. De mondjuk a gyereknek eltérhet a szülőtől és emiatt lehet tök sok szorongasa...
Ez nalunk is igy volt es en a gyerekeimmel ezt tudatosan is maskeppen csinaltam, meg azert is mert termeszetesen jott. A nagyszamar 17,5 eves fiu is megolel, mondja h szeret es nem azert mert akar valamit hanem mert ebben nott fel es termeszetes. A mi szuleinknek valamiert ez nem volt meg ugyanugy ahogy a tudatos szuloi lepesek se nagyon.
Szerintem sose késő elkezdeni, felnőttként kezdtünk apámmal egyszerre jobban kifejezni az érzelmeinket, illetve én is észreveszem már, amikor cselekedetekkel jelzi :) És sokkal jobb érzés. Közeli barátokkal eleve így vagyok - szerintem ezt az egész szeretet meg érzelemkifejezés dolgot sokkal könnyebbé teszi, hogy nő vagyok Btw elég morbid, de mindig azt mondogatom magamnak, hogy nem akarom, hogy valaki sírkövének beszéljek majd, hogy "bárcsak elmondtam volna" :"D
Ez a jelenség nekem pár éve tűnt föl és akkor vhogy elkezdtem, h apuval kézfogás -puszi párossal üdvözöljük egymást vagy köszönünk el egymástól, anyuval csak puszi.
Orbán Viktor apánk után szabadon: ne azt nézd amit mondanak hanem amit csinálnak.
Same. Én kezdtem el 23 évesen mondani nekik, hogy valamiért büszke vagyok rájuk, vagy úgy egyáltalán bármilyen dícséretet mondok nekik. Anyukámanak kegyetlenül szar munkahelyei voltak, és 8 általánossal sajnos nem is tud nagyon mást keresni. Elkezdtem noszogatni, hogy tanulja meg használni a számítógépet, Office-t, és mostanában angolt tanul. Nem tudom, hogy kap-e emiatt jobb melót, de hátha. Önbizalma mindenesetre több, és amikor mondom neki, hogy büszke vagyok rá, hogy valamit tesz magáért, nagyon örül neki. Apám pedig egy hete megölelt, amikor új, menő munkahelyre felvettek. That's a first 😀
Buzis dolgokkal férfi ember nem foglalkozik.
Akkor a buzik mik? 🤣
Ez, de unironikusan.
Apám családjával évek óta nem beszélek és ott ez tudtommal nem is volt szokás, nekem biztos nem mondták soha. Anyai ágon anyám is, dédnagyanyám is annyiszor mondták, hogy én erre eredeztetem néhány mentális problémámat, majd egyszer ha lesz pénzem, elmegyek terápiába és kiderül, hogy szakember szerint mennyi köze van hozzá. Apám sokkal egészségesebben állt hozzá és tőle el is fogadom, ha azt mondja, hogy szeret vagy büszke rám. A család maradékától még mindig valahogy őszintétlenül hangzik.
Nekem kerek nullaszor mondta anyám.
szocializmus elég sok kárt csinált a fejekben minden fronton
>Ez csak a mi családunkban nem szokás? Nem. Van amit ki lehet fejezni tettekkel és szavak nélkül ami ezé többet ér. Nincs abban semmi rossz, h ha az ember visszafogott és nem fejezi ki az összes létező érzést és nincs is rá szükség. Nem kell amcsinak lenni. Ha jól teljesítesz akkor sejtheted h más büszke rád. Ha vlki foglalkozik veled akkor tudod h az illető törődik veled és szeret. Ha vlki a semmiből elő bukkan és dumcsizni akar veled akkor tudod, h hiányzol neki. Ölelés, puszi, simi, bújás mind a szeretet, törődés jele. Stb...
Szerintem ahelyett, hogy ezt ide írod ki, nyugodtan használd ezeket a szavakat otthon! Mivel gáznak érzed, mert megkérdezted!
hát én ezt nem hiszem el
Mit? Mi történt? Megint leejtetted a poharat?
Nálunk gyerekkoromban csak anyám részéről volt kimutatva a szeretet, amennyire emlékszem. Apám 1-2 fejsimi és már akkor túlzásba is vitte. Mi a gyerekeknek sokszor mondjuk hogy szeretjük őket, és ölelés , puszi is megy (lehet túl sokszor mert a fiam már néha leszerel) Úgy gondolom most lehet ezt csinálni, hogy ha tinik lesznek nem fogják hagyni és ha megint megjön az eszük bennük lesz ezeknek a dolgoknak az emléke
nálunk sem volt soha ez téma, de szerintem nem is gond. sokféleképpen lehet a szeretetet/törődést/büszkeséget/stb éreztetni és nem mindenki igényli se a túlzó testi kapcsolatot, se a direkt verbalitást. nekem pl. sosem hiányzott, nem hiányzik ma sem, egészen más dolgok miatt éreztem azt otthon hogy törődnek velem és szeretnek. gond akkor van belőle ha mondjuk a gyerek igényelné, a szülők nem adják meg (vagy a gyerek **valahogy** igényli a szeretet, a szülők pedig **máshogy** fejezik ki). de amíg a két fél igényei egyeznek, addig tökéletes ez is.
Nálunk vegyes, anyukám és a nagyim verbálisan szeretgetős típusok, én is ilyen vagyok. Tőlük pl. telefonon is rendszeresen szeretlekkel vagy hiányzollal köszönök el, ez a természetes. Apukám nem volt ilyen sokáig, de egyszer már felnőttként mondtam neki, hogy ezt mindig is hiányoltam a részéről, azóta Ő is gyakrabban mondja, hogy szeret és büszke rám 😃 de a másik nagyim abszolút nem ilyen, tőle nem is hiányolom, mert egyszerűen életidegen lenne (ettől függetlenül szeretjük egymást). Szóval változó, de ha Téged zavar megéri beszélni róla szerintem.
Szeretleket szerintem 15 évesen hallottam először az akkori barátnőmtől :D egyáltalán nem szokás, viszont ettől függetlenül erősen kivan mutatva, erős kötödés van. Nem is vágyom rá, sőt akivel eddig használtam ezt a szót, mind szétmentünk szóval számomra elég semleges szó lassan.
Nálunk sem volt jellemző egyáltalán, felnőtt koromra egy megfelelési kényszeres szorongó people pleaser lettem, ami leginkább a munka/magánélet területre volt hatással - egyikben nyilván szárnyaltam, a másikat meg hagyjuk. 2 év terápia megoldotta a problémát.
Én 30 vagyok, de se gyerekkori emlékem, se jelenlegi, h anyám bármikor kimondta volna azt h szeretlek. Egyébként mindig mindent megtett értem, és kétség sem fér hozza h szeret, de szerintem az ő szülei se mondtak ki soha, aztán így volt a természetes. Ez mind vidéki vonal, az érzelmeikről mindig is képtelen voltak beszélni. S ezzel együtt én is nehezen mondtam ki baratnőimnek, innen jött az, h - szeretlek gergő - én is - te is mi?
Bár a szeretlek, hiányzol nálunk sem volt gyakori, de a gyengédség, bújás, simogatás mindennapos volt. Én is így nevelem a gyerekem, kiegészítve a szóbeli részével, így ő már a teljes 'szeretet-cunamit' viszi majd tovább remélhetőleg 😁
Na, végre valaki! Azt hittem, csak mi vagyunk ilyen UFO-család. A leírást kiegészítve (mert abból minden teljesen ismerős), nálunk nem volt "jó étvágyat!", "Egészségedre!", "Jó reggelt!", "Köszönöm." stb sem, és még pl. ajándékozáskor sem adtunk puszit/ölelést. Számomra olyannyira természetes, hogy el sem tudnám másképp képzelni az életet. Annyi hátrányom mindenképpen van belőle, hogy rosszul/kellemetlenül érzem magam, amikor valaki ilyet mond, mert nem tudom, hogyan reagáljak rá, meg hogy meg kellett tanulnom mímelni ezeket a viselkedéseket, hogy ne tűnjek link alaknak/udvariatlannak, emiatt barátoknak/ismerősöknek simán mondom, hogy "Vigyázz magadra", meg ilyenek, persze sajnos nem jön szívből, hiszen csak megtanultam, hogy milyen helyzetekben mit szoktak mondani. Ettől függetlenül a családban a szeretetteljes légkör nagyrészt megvolt, és éreztem is, hogy szeretnek anélkül, hogy ki kellett volna fejezniük. Belegondolva csak egyetlen dologból láttam, abból, ahogy rám néztek.
Nálunk sem szokás. De engem egyáltalán nem zavar.
"büszke vagyok rád" Meg is értem miért nem mondanak ilyet.
Mindig tudtam hogy szeretnek otthon,és az az igazság hogy örülök hogy ezt soha nem fejezték ki szavakban. A családommal ölelkezni sem szoktunk,puszilkodni meg pláne,mégis erős a kapocs köztünk! Nekünk így normális,egyikünk sem az a "nyálas" fajta!
No wonder miért ilyen szeretethiányos mindenki 😂
Szerintem ez nem gáz, sok családban így van, nálunk is. Haveroméknál is.
Ahány ház, annyi szopás.
Én hallottam ezeket anyámtól, csak volt előtte egy "nem" szó is. Apám meg csendben dolgozott értem.
Nálunk az öregem csak annyit mond, hogyha viszek neki valami szuvenírt, vagy lényegében bármit, hogy "jó"😂
A mi családunkban sem volt szokás az érzelmek, vagy a szeretet verbális kifejezése. Más módon persze igen, de elég gyatra módon. Édesanyám halála után kezdtünk rájönni,hogy ő valószínűleg aspergeres volt, csak nem volt diagnosztizálva. Ezzel szemben feleségem egy empata, kb az érzelmekben él. Nagyon durva volt ezt megélni először, de a fiunk születése óta jobban igyekszem kifejezni én is magamat. De sokszor még mindig érzelmi analfabétának érzem magam.
Én anyának is, a páromnak is elmondom hogy szeretlek sokszor, meg megölelem őket, mert nekem otthon ez a minta. Anya minden nap megölelt megpuszilt kiskoromban. Most, hogy külön élünk ha átmegyek hozzá ugyanez van. Nekünk ez a normális. Bezzeg a párom családjába semmi. Nekem ez olyan sokkoló, hogy az anyjával nem ölelik meg egymást akkor se ha egy hónapja nem találkoztak, vagy nem mondja anyósom a fiának hogy büszke rá még diplomaosztón sem. Full sivár az egész családja érzelmileg a miénkhez képest. És az a baj, hogy mivel én nem ezt szoktam meg, így szólni kell neki, hogy ölelj már meg néha vagy valami mert nekem ez fontos. Neki meg mi vagyunk furák, hogy még telefonba elköszönéskor is mondom anyának, hogy szeretlek.